1. Számolós.
Egy.
Érzed ezt? Ahogy a vér lassan szivárog vissza az ereidbe. És ahogy lüktet a mellkasod. Ahogy a lábadat teszed egyiket a másik után az aszfaltra.
Kettő.
Aszfalt. Az őseid azt se tudták, mi az, te meg már bejártad széltében és hoszzában ezt a kizárólagos aszfaltalapú utcát. A legenda szerint föld van alatta.
Három.
Föld. Ezt a szót suttogják a messzi vidékről útnak indult hajósok, amikor megpillantják a kis ezüstvonalat a horizonton. Meg a román irodalom ikonikus alakja, János, aki beleszerelmesedett az egyik elembe. Meg te is, amikor végre zöldet látsz. Igazi zöldet.
Négy.
Merre van? Nem akarok többet magamnak magyarázni. Én nem értem meg saját magam. A saját ötleteim. Az én agyam neuronjai között létrejött kapcsolatot. Pedig én alkottam őket, azt hittem, magamnak. De csak most ébredtem rá, hogy mindeddig tévedtem. Csakis érte volt az egész.
Öt.
Az én világom neki lett megteremtve. De az övé nem nekem.
Ezt bezzeg felfogtam. Bárcsak boldog tudatlan lehetnék megint.
Hat.
Tudatlan. Nem akarsz te tudatlan lenni. Ne álltasd magad. Mindketten tudjuk, vagyis te tudod, mert én te vagyok, hogy mit is akarsz. Hogy mit is érzel. És ezt nem sajnálod. Egyetlen percet sem. De abban igazad van, hogy tudatlan vagy, csak nem úgy, ahogy azt gondolod. Túl egyszerű lenne hirtelen az életed, ugye, ettől félsz?
Hét.
Tudtam. Erre nem vagy képes mit visszaszólni bezzeg. Szóval megfogtalak. Csak nekem nem mindegy, hol. És hogyan. És mikor. Mondjuk a mikor jó. Nem számítottál rá, ezért fáj. Súrolt. Sebzett lettél, néma. Az egódat érte a találat. Nem baj, ígyis túl fejlett volt már, és nem a jó értelemben.
Nyolc.
Fejlett. Milyen megtévesztő fogalom. Nem minden jó, ami fejlett, pedig hirtelen azt hinnéd.
De a rák, na azt nem akarod, hogy fejlődjőn a szervezetben, sem a parazita, sem az élősködő, mégis szabad kezet adsz neki, mert felszínesen ítélsz.
Kilenc.
Semmi újat nem mondasz. Belőlem táplálkozol. Nem is tudhatsz olyasmit kiejteni a szádon, ami nem az én agyamon ment volna először keresztül.
Tíz.
Persze, hogy nem. De ki mondta, hogy a célom újat mondani? Nem, nem. Amit én akarok, az csakis az igazság. És én arról nem tehetek, hogy te semmit sem kezdesz fele. A saját magad korrupt bírója vagy, aki a pillanatnyi könnyebbség érdekében kompromisszumot köt a megalkuvással. Sikerült a létezésbe hívnod ezt a paradoxont. Kompromisszumot a megalkuvással. Hahh. Micsoda aljas húzás.
Tizenegy.
Érzed ezt? Ahogy a vér szivárog a felsőd alól? Apró patakocskák formálódnak, ha nem sietsz. És, ha kérhetlek, akkor ne is siess. Ezt a részed középkori módszerekkel növelted magadnak, a mítoszok misztikumával etetted, olcsó bábok voltak a papjaid, és álságosan szentelt vízzel mosakodtál. De te annyit sem értél vele, mint Pilátus - képmutató lettél.
Tizenkettő.
Képmutató módjára is múlsz ki. Tudod, hogy óriási mennyiség szivárog ki a hámsejtjeid között létrejött hasadásban, mégis úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nem tudhatja meg senki. És nem is fogja. Elvakítod az embereket, hogy csak azt lássák, amit te akarsz, és csakis akkor, amikor kell. És most, amikor az életed múlik rajta, nem mozdulsz. Megkövültél, nem engedsz semmit sem magadba, még a gyógyírt sem, de közben elveszítesz mindent magadból. Egyenként. Cseppenként. Hallani, amint földet érnek. Valaki nyitva hagyta a csapot, mondod egyszer, esik Alaszkában, feltételezed máskor.
És az emberek hisznek neked. Elvégre miért ne tennék? Ugyanannyi joguk van a hithez, mint a szkepszishez. És te, az álságos éned önjelölt főpapja, elérted beteljesedésed pillanatát.
Tizenhárom.
Érzed ezt? Ahogy a vér lassan szivárog vissza az ereidbe. És ahogy lüktet a mellkasod. Ahogy a lábadat teszed egyiket a másik után az aszfaltra.
Kettő.
Aszfalt. Az őseid azt se tudták, mi az, te meg már bejártad széltében és hoszzában ezt a kizárólagos aszfaltalapú utcát. A legenda szerint föld van alatta.
Három.
Föld. Ezt a szót suttogják a messzi vidékről útnak indult hajósok, amikor megpillantják a kis ezüstvonalat a horizonton. Meg a román irodalom ikonikus alakja, János, aki beleszerelmesedett az egyik elembe. Meg te is, amikor végre zöldet látsz. Igazi zöldet.
Négy.
Merre van? Nem akarok többet magamnak magyarázni. Én nem értem meg saját magam. A saját ötleteim. Az én agyam neuronjai között létrejött kapcsolatot. Pedig én alkottam őket, azt hittem, magamnak. De csak most ébredtem rá, hogy mindeddig tévedtem. Csakis érte volt az egész.
Öt.
Az én világom neki lett megteremtve. De az övé nem nekem.
Ezt bezzeg felfogtam. Bárcsak boldog tudatlan lehetnék megint.
Hat.
Tudatlan. Nem akarsz te tudatlan lenni. Ne álltasd magad. Mindketten tudjuk, vagyis te tudod, mert én te vagyok, hogy mit is akarsz. Hogy mit is érzel. És ezt nem sajnálod. Egyetlen percet sem. De abban igazad van, hogy tudatlan vagy, csak nem úgy, ahogy azt gondolod. Túl egyszerű lenne hirtelen az életed, ugye, ettől félsz?
Hét.
Tudtam. Erre nem vagy képes mit visszaszólni bezzeg. Szóval megfogtalak. Csak nekem nem mindegy, hol. És hogyan. És mikor. Mondjuk a mikor jó. Nem számítottál rá, ezért fáj. Súrolt. Sebzett lettél, néma. Az egódat érte a találat. Nem baj, ígyis túl fejlett volt már, és nem a jó értelemben.
Nyolc.
Fejlett. Milyen megtévesztő fogalom. Nem minden jó, ami fejlett, pedig hirtelen azt hinnéd.
De a rák, na azt nem akarod, hogy fejlődjőn a szervezetben, sem a parazita, sem az élősködő, mégis szabad kezet adsz neki, mert felszínesen ítélsz.
Kilenc.
Semmi újat nem mondasz. Belőlem táplálkozol. Nem is tudhatsz olyasmit kiejteni a szádon, ami nem az én agyamon ment volna először keresztül.
Tíz.
Persze, hogy nem. De ki mondta, hogy a célom újat mondani? Nem, nem. Amit én akarok, az csakis az igazság. És én arról nem tehetek, hogy te semmit sem kezdesz fele. A saját magad korrupt bírója vagy, aki a pillanatnyi könnyebbség érdekében kompromisszumot köt a megalkuvással. Sikerült a létezésbe hívnod ezt a paradoxont. Kompromisszumot a megalkuvással. Hahh. Micsoda aljas húzás.
Tizenegy.
Érzed ezt? Ahogy a vér szivárog a felsőd alól? Apró patakocskák formálódnak, ha nem sietsz. És, ha kérhetlek, akkor ne is siess. Ezt a részed középkori módszerekkel növelted magadnak, a mítoszok misztikumával etetted, olcsó bábok voltak a papjaid, és álságosan szentelt vízzel mosakodtál. De te annyit sem értél vele, mint Pilátus - képmutató lettél.
Tizenkettő.
Képmutató módjára is múlsz ki. Tudod, hogy óriási mennyiség szivárog ki a hámsejtjeid között létrejött hasadásban, mégis úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nem tudhatja meg senki. És nem is fogja. Elvakítod az embereket, hogy csak azt lássák, amit te akarsz, és csakis akkor, amikor kell. És most, amikor az életed múlik rajta, nem mozdulsz. Megkövültél, nem engedsz semmit sem magadba, még a gyógyírt sem, de közben elveszítesz mindent magadból. Egyenként. Cseppenként. Hallani, amint földet érnek. Valaki nyitva hagyta a csapot, mondod egyszer, esik Alaszkában, feltételezed máskor.
És az emberek hisznek neked. Elvégre miért ne tennék? Ugyanannyi joguk van a hithez, mint a szkepszishez. És te, az álságos éned önjelölt főpapja, elérted beteljesedésed pillanatát.
Tizenhárom.
Comments
Post a Comment