3. Kitalált történet

Képzeld csak el.

Tegnap egész végig esett. Csak füleltem, ahogy a cseppek apró koppanással üdvözlik a járókelők területét. Általában az emberek szomorúak és a lábuk hegyét bámulják és csak szorongatják az ernyőjüket és szembeszállnak a széllel. De ma nem így volt. Ma tarkabarka esőkabátos kisgyerekek kergetőztek, kacajukat az ablakon keresztül is meghallottam. Loccs, egy láb a pocsojában. Loccs-bamm-spricc, egy egész sereg követi. Ha jól emlékszem, pont kész lett az almásrétes, amikor betoppantál az ajtón. A szalmakalapod teljesen elázott, ezért nevetve dobtad a kandalló elé száradni. 

Nem vagy elég elővigyázatos, mondtam, de tudtad, hogy nem kell engem komolyan venni. A félmosolyom elég bizonyíték, nemde? Egy egészséges komolyságadagot túllépni orvosi felügyelettel sem szabad.

Persze, hogy nem. Hagyok neked is valamit, amivel elszórakozhatsz, válaszoltad.

Csak arra nem gondolsz, hogy talán te magad is elég vagy nekem, gondoltam, kimondani viszont nem volt elég merszem. Van mit még tanuljak tőled.

Együtt szeleteltük a gőzölgő sütit. Nem tudtunk várni, míg kihűl, hiába mondják, hogy vigyázni kell a forróval, mert fájni fog a hasad. És nem fájt, mert egyszerre haraptunk bele. Nagy megpróbáltatásnak bizonyult a töltelékre vigyázni, nehogy kifolyjon, így csak félszemmel lestem a reakciódat. Elégedett voltál, és én is, ezért nem szóltunk egy szót sem. A csönd körültáncolt bennünket. A dallamot mi adtuk hozzá.

Mire befejeztük az evést, beesteledett, így nem emlékszem, melyik volt hamarább: a holdfény, a beszivárgott esőtócsa a párkányon, vagy a porcukorfelhő az asztalon. Félálomban leszedtük a terítéket, és nyugovóra tértünk.

Képzeld el.

Ma reggel kinyitottam a szemem, és sehol se voltál. Azért tudtam, mert a szél csípett, amikor megsimogatta a pizsamám. Nem sokott ilyesmit tenni. A takaróm után nyúltam, de a tér túl üres volt. Megfordultam. A kandalló nemlétező fénye a szalmakalap után kiáltozott. Nem jött válasz.

Kitámolyogtam a konyhába, hogy megbizonyosodjam a hiányról. Nem mintha eddig nem lett volna egyértelmű. Ez csupán olyan, mint a zárt ajtót kétszer is megrángatni, hogy nyugodt legyen az ember lelke távozás előtt.

Az éj befurakodott az ablakrésen, vendégül látta magát, és elégedetten fordult vissza. Ajándékul itt hagyta nekem a hajnalt, de sajnos esőáztatta csomagolásban, így olyan lett, mint egy régi újságpapír. Mondjuk én nem sajnáltam. A csalódottság nem egyenértékű a sajnálattal.

Lehuppantam a székre. Még meleg volt. Tudom, hogy néhány perce még itt ültél, és azon morfondíroztál, hogy merre tovább. És én nem voltam itt, hogy segítsek neked. Nem oszlathattam el a redőket a homlokodról. Felkelthettél volna, nem haragudtam volna meg. Friss teát készítettem volna neked, magamnak meg egy kávét, és legalább eszedbe juttathattam volna, hogy sáros a cipőd. A tegnap megfeledkeztünk a csizmákról meg a takarításról. Néha megesik.

Követem a lábnyomokat az udvarig, de tovább már nem mehetek. Túl nagy az áradás, azt se értem, te hogyan jutottál ki innen.

De elképzelem.