6. Eszmélős

Van az a pillanat, amikor épp kibuksz a tenger mélyéről, hirtelen oxigén lepi el a bensődet, fellélegzel szó szerint, hogy kinn vagy, nem kell többet magadban tartanod fogcsikorgatva az elhasznált levegőt... De még fel se tudod fogni, mi történik, csak önkénytelenül kapkodsz valami után.

Van az a pillanat, amikor kimenekülsz a roskadozó fakunyhóból, amiről tudtad, hogy nem megfelelő menedék hóviharban, szélvészben, ítéletidőben, mégis bementél. Nem baj, majd csak kibírjuk, gondoltad, de ebben a minutában meg is bántad az elhamarkodott döntésedet. Ekkor birkózott meg az életösztönöd a makacssággal, és győzött - az első reccsenésekre fogtad a sátorfádat, és futottál tovább, hátra nem nézve.

Van az a pillanat, amikor hirtelen azt se tudod, mit teszel, hol is vagy, mi történik tulajdonképpen, csak azt tudod, hogy azon a kötélen múlik minden. És abba a kötélbe jobban kell kapaszkodnod, mint bármi másba. Elkapod, a szél jobban süvít, mint amit valaha el tudnál képzelni, de nem is baj, legalább ilyen "apróságok" veszik le a figyelmedet az örvénylő kékségről.

Van az a pillanat, amikor mindezt már az otthon melegéből figyeled, és tudod, hogy mekkora ajándék a létezés. Mint egy másik személyt, úgy vizsgálod a lelki szemeiddel önmagad, amint épp levegő után kapkodsz a hajótörés után, menekülsz a fagyos hóhivarral szemben egy jobb jövő irányába, vagy a szakadék szélén egy kötélen ágaskodva harcolsz az életedért, mert nem szeretnél ismét farkasszemet nézni a tengeri lényekkel.

Ekkor bekopog egy régi jó barát.

Neveden szólít, leül melléd, megragadja a vállad, de mindezt úgy, mint aki a legjobban ismer, még annál is jobban, mint amire te valaha képes leszel.

Hirtelen nem számít semmi más. Nem bánt a tudat, hogy megtépázott a zúgó tenger. Az se érdekel, hogy a hideg kicsípte a tested, hogy mekkorákat bukfenceztél lefelé a lejtőn, hogy mennyire szörnyű érzés a jeges köveken súrlódni és olyan vaksötétben haladni, ahol nem tudod, amire ráteszed a lábad, az most havas föld vagy téged váró kiéhezett farkas. Elhomályosodik előtted a kép, amiről azt hitted, hogy egy életre az emlékezetedbe vésődött, az, amikor élet-halál harcot vívtál az elemekkel.

Hogyan is számítana? Amikor itt van Ő - az a személy, aki tudta jól, hogy ideérsz, és mindvégig leste minden lépésedet? 

A tűz már magától lángra lobban a kandallóban, teljes harmóniában a szemeidben pattogó tűzzel. Legszívesebben soha az életben nem lépnél ki erről a helyről. Ekkor érted meg, miért létezik az összes sejted, mi az értelme az endokrin rendszernek, miért olyan serény minden porcikád abban, hogy fennmaradj, és miért dönt úgy a szíved megint, hogy most van itt az ideje dobbanni egyet. De egy jó nagyot és határozottat. Amit megérez az is, aki igazán jól figyel.

Értelmet nyer a lélegzet, a ritmikus ki-be, a döntés meg az akarat, az a pillanat, amikor először hatolt fénynyaláb a pupilládba. Megérted, hogy igazán a szívével lát jól az ember, és nem mert az Exupéry ezt mondá valaha - nem. Ezt mostmár te súgod önmagadnak, de úgy, hogy attól önkénytelen mosolyra görbül a szád, miközben formálod a szavakat.

A szavakat, amik mindig is ott voltak, de nem mertek előtörni. Most pedig már nem is lehet őket megállítani, úgy szöknek ki egymás után az évezredesnek tűnő fogságból. Meg se érti őket a beavatatlan fül.

Köszönöm, te, minden, bárcsak, kérlek, örökké, teljesen, mindenem, neked. 

Önmagadra való rácsodálkozás napja ez, mint a gyerekkorodban, amikor először sikerült felállnod a padlóról, majd megtenni az első bizonytalan lépéseket apu kitárt karjai irányába. 

És ekkor egy olyan dolog kezdődik meg benned, amire nem is számítottál -

Ez az ezeréves barát a tekintetét erősen összekapcsolja a tiéddel, ismét fény hatol a szemeidbe, pedig azt hitted, ezt soha többé meg nem éled, olyan fény, ami egylényegű azzal, ami te vagy igazán. Mocorog benned, nevetésre ingerel, ki is bugyog egy derűs kacaj. Majd a fénynyaláb, ami már egyre nagyobb benned, prizmatikusan cikázik, és hirtelen kitör. 

Begyógyítja a sebeket. 

Megcirógatja a kócos hajzuhatagodat, ami mögé úgy bújtál el, mint rossz gyerek a függöny mögé. 

Bekötöz ott, ahol lefoszlott a nagy menekülésben a díszes, hercegi ruhád.

Nem kérdez semmit, csak átölel, mint aki tudja, mennyire ide nem illők az üres szavak.

~~~~

És mintha nem is lennél ugyanaz, mint aki voltál. A színek elevenek, vibrálnak, akár egy kora nyári délután. Örömödben az se számít, hogy elment az idő - ez a dolga, nemde? Hagyod, hogy ez a csoda végezze a biztos, olykor külsőleg láthatatlan, olykor monumentális munkálatait abban a projektben, amit olyan sokan kizsákmányoltak. 

Ez A Barát az első, aki nem a romjaiban halmozódó kövekre tekint, és nem is arra, hogy mennyi mindent kell még itt elvégezni, hanem már most látja, milyen szép palotát készít Ő mindebből. Ez a bizalom az, ami közelebb von hozzá, ami nem enged el, úgy magához láncol, mint a világ legerősebb mágnese. 

Ez a mágneses tér nem elégszik meg a külsővel. Teljesen magának követel, te pedig örömest adod meg magad előtte. Olyan folyékonnyá válsz, mint az a bizonyos fénynyaláb, majd ugyanilyen hirtelenséggel törekszel még be nem járt helyekre. Megindul a keresés, a biztos, és nem bizonytalan dolgok után. Tagjaid önkénytelenül dobják ki a hamisságot magukból, és igazat adnak a teljes valóságnak.

Egyszerre mosolyodtok el, te meg az Ezeréves Barát. 

Hiszen mindvégig erre vártatok.