2. Axióma
Tény #1: Minden egyes öt évben a testedet alkotó molekulák teljesen kicserélődnek.
Az okosok mondták, úgyhogy valószínűleg így van.
Ami azt jelenti, hogy konstans átrendeződésben állunk, te meg én meg az univerzum. Nincs olyan pillanat, amikor nem lehetne valamin jobbítani, és valamit elvenni.
Szerintem ez csodálatos.
Amikor ezt mondtam, láttam a szemeidben életre kelni a csillagokat - egy felfedezésre váró Tejútrendszert. Lassan keringtek a középpont körül.
Az okosoktól azt is hallottam, hogy a galaxisban minden pont középen van, így én magam vagyok a relatívan abszolút centrum. Csakhogy én alighogy ezt megtudtam, behódoltam a rendszered fizikai törvényeinek, amelyek nem ismerték az enyéimet.
Újra meg kellett tanulnom lélelgezni. Járni. Lépni. És ekkor csodálkoztam rá, hogy milyen más a te világod. Mintha folytonos tűzijátékok pattognának az egeden; minden lépéssel egy újabb darabka szökell a magasba, és a csonkokból apró krisztályszilánkok lesznek. Káprázatok miliője.
Elnémít ez a dimenzió. Alternatív kishableánynak kreált meg a gépezet, ami irányítja az esemélyeket.
A jobb fogaskerék kattanásával létrehozta a porhüvelyt, amiben lakom. Nagyon egyszerű lett, nem is akarom másmilyennek látni soha az életben. És ezért van az, hogy mindent érzek a teljes valójában. Mindent, ami körülvesz. Nem csak azt, ami előttem van, hanem az összes apró darabkát, amit csak el tudsz képzelni.
A bal kar viszont hirtelen megcsúszott, amikor félkészen elé kerültem. Roppantul kiélesítette a szemem, mind a kettőt, úgyhogy mostmár azt is felfogják, amit nem akartam. Amit az elmém nem hajlandó feldolgozni. Nem erre készítették fel, amikor betanították neki, hogyan viselkedjen.
Tudod milyen az, amikor annyira élesen látod a dolgokat, hogy beleszédülsz, elveszíted a fókuszpontot, és azon vagy, hogy nehogy leess, pedig mindvégig két lábbal álltál a talajon? Tudod milyen az, amikor kifeszíted merev szemhélyadat a szorításból, és képtelen vagy bármit is érzékelni? Homály fed mindent, főleg téged, és pánikba esek, hiszen nélküled az ittlétem alaptalan.
Ekkor elterülök, mint egy levél. A hosszú nyár után megváltásként üdvözli a földet, ami nem is olyan rég még eltartotta elegendő folyadékkal meg tápanyaggal - most viszont a sírja lesz.
Én is oda készülök, ahonnan jöttem. Nem tudhatom, hol jobb nekem, senki sem tudja. Viszont téged hiába kérdezlek. Ha tudnád is a választ, azt akarod, hogy magamnak fedezzem fel a hiányzó részeket.
Rész. Mindenki az egészben gondolkodik, és elfelejtkezik azokról a dolgokról, amik felépítik. Micsoda orbitális tévedés, nem megemlékezni mindarról, amik olyan végesek és törékenyek és könnyen elveszíthetőek, akár az előző pillanat, ami sosem tér vissza hozzád, és még fel se fogtad, hogy nincs. Ezeket kell megkeressem, ezúttal nélküled. Azt mondtad, hiába segítesz, itt csak azt találok, amit látni akarok.
Nem hibáztatlak. Figyelmeztettél, amikor beléptem az univerzumodba, hogy itt megállt az idő, nincs órásmester, nincs lineáris kontinuitás. A logikának nincsen hatalma fölötted.
Csakhogy én ezzel nem számoltam. Teljesen lefoglalt a birodalmad újdonsága. Ki törődik itt azzal, amit tud? Ki nem dobja el a józanságot, akár csak egy pillanatra is, ha téged figyel?
Látod, mit tettél velem. Felmondtam a tényeknek, amivel hozzád jutottam, hogy aztán az ő házuknál keressek menedéket, mikor megrettentem a csodáidtól és attól, amit felkínálsz.
Tény #2: Pedig ezt kerestem.
És megtaláltam.
És nem engedem el.
Az okosok mondták, úgyhogy valószínűleg így van.
Ami azt jelenti, hogy konstans átrendeződésben állunk, te meg én meg az univerzum. Nincs olyan pillanat, amikor nem lehetne valamin jobbítani, és valamit elvenni.
Szerintem ez csodálatos.
Amikor ezt mondtam, láttam a szemeidben életre kelni a csillagokat - egy felfedezésre váró Tejútrendszert. Lassan keringtek a középpont körül.
Az okosoktól azt is hallottam, hogy a galaxisban minden pont középen van, így én magam vagyok a relatívan abszolút centrum. Csakhogy én alighogy ezt megtudtam, behódoltam a rendszered fizikai törvényeinek, amelyek nem ismerték az enyéimet.
Újra meg kellett tanulnom lélelgezni. Járni. Lépni. És ekkor csodálkoztam rá, hogy milyen más a te világod. Mintha folytonos tűzijátékok pattognának az egeden; minden lépéssel egy újabb darabka szökell a magasba, és a csonkokból apró krisztályszilánkok lesznek. Káprázatok miliője.
Elnémít ez a dimenzió. Alternatív kishableánynak kreált meg a gépezet, ami irányítja az esemélyeket.
A jobb fogaskerék kattanásával létrehozta a porhüvelyt, amiben lakom. Nagyon egyszerű lett, nem is akarom másmilyennek látni soha az életben. És ezért van az, hogy mindent érzek a teljes valójában. Mindent, ami körülvesz. Nem csak azt, ami előttem van, hanem az összes apró darabkát, amit csak el tudsz képzelni.
A bal kar viszont hirtelen megcsúszott, amikor félkészen elé kerültem. Roppantul kiélesítette a szemem, mind a kettőt, úgyhogy mostmár azt is felfogják, amit nem akartam. Amit az elmém nem hajlandó feldolgozni. Nem erre készítették fel, amikor betanították neki, hogyan viselkedjen.
Tudod milyen az, amikor annyira élesen látod a dolgokat, hogy beleszédülsz, elveszíted a fókuszpontot, és azon vagy, hogy nehogy leess, pedig mindvégig két lábbal álltál a talajon? Tudod milyen az, amikor kifeszíted merev szemhélyadat a szorításból, és képtelen vagy bármit is érzékelni? Homály fed mindent, főleg téged, és pánikba esek, hiszen nélküled az ittlétem alaptalan.
Ekkor elterülök, mint egy levél. A hosszú nyár után megváltásként üdvözli a földet, ami nem is olyan rég még eltartotta elegendő folyadékkal meg tápanyaggal - most viszont a sírja lesz.
Én is oda készülök, ahonnan jöttem. Nem tudhatom, hol jobb nekem, senki sem tudja. Viszont téged hiába kérdezlek. Ha tudnád is a választ, azt akarod, hogy magamnak fedezzem fel a hiányzó részeket.
Rész. Mindenki az egészben gondolkodik, és elfelejtkezik azokról a dolgokról, amik felépítik. Micsoda orbitális tévedés, nem megemlékezni mindarról, amik olyan végesek és törékenyek és könnyen elveszíthetőek, akár az előző pillanat, ami sosem tér vissza hozzád, és még fel se fogtad, hogy nincs. Ezeket kell megkeressem, ezúttal nélküled. Azt mondtad, hiába segítesz, itt csak azt találok, amit látni akarok.
Nem hibáztatlak. Figyelmeztettél, amikor beléptem az univerzumodba, hogy itt megállt az idő, nincs órásmester, nincs lineáris kontinuitás. A logikának nincsen hatalma fölötted.
Csakhogy én ezzel nem számoltam. Teljesen lefoglalt a birodalmad újdonsága. Ki törődik itt azzal, amit tud? Ki nem dobja el a józanságot, akár csak egy pillanatra is, ha téged figyel?
Látod, mit tettél velem. Felmondtam a tényeknek, amivel hozzád jutottam, hogy aztán az ő házuknál keressek menedéket, mikor megrettentem a csodáidtól és attól, amit felkínálsz.
Tény #2: Pedig ezt kerestem.
És megtaláltam.
És nem engedem el.
Comments
Post a Comment