4. Álmos

Álmomban elvittelek hegyet mászni.

Meglepődtem, hogy milyen gyorsan szeded a lábaidat. Pedig az ösvény nagyon meredek volt, még nekem is nehezemre esett néha lélegezni, de az egyre közeledő hegycsúcs, no meg persze a kilátás, amit ígért, nem hagytak nyugodni. Azt meg legfőképp nem engedhettem meg, hogy lehagyj. Na még mit nem. Útközben nem nagyon beszélgettünk, mert mindkettőnket lefoglalta az útmenti erdő tanulmányozása - olyan gyönyörű minden a félhomályban. Azt hiszem, egy mókust is láttam, de nem vagyok benne biztos, mert pont megszólaltál, és ha addig ott itt volt a kis rágcsáló, minden bizonnyal elriasztottad.

Van egy kis vized?, kérdezted, és a homlokod izzadságcseppjeit figyelve átadtam a kulacsot.

Ne lepődj meg, tettem bele egy kis citromlevet.

Mosolyogva ittál, mert te annyira ismersz már, hogy még ezt is előre láttad. Hát persze. 

És ekkor kellett volna elérnünk a csúcsot, de megébredtem. Egy ideig még csatáztam a senki földjén az álommanókkal, hogy engedjenek vissza, mert nekem igenis szükségem van a folytatásra. Addig nem adtam fel, míg nem láttam leperegni a tudatomban. De már nem volt az igazi. 

Álmomban elvittél hajókázni.
Azért, mert mondtam neked, hogy még nem voltam nyílt tengeren. Kapva kaptál az alkalmon, hiszen ezt nem hagyhatjuk annyiban, olyan nincs, hogy elmegyek, talán végleg, és még nem láttam a gyönyörű mélykékséget. Pedig egész életemben itt laktam a parton. Egyszer sem jutott eszembe kihajózni.

Na jó, dehogynem jutott. De sosem mertem egyedül. Mármint nem én irányítottam volna, hanem a kapitány, természetesen. Csak sosem volt bennem annyira erős az elhatározás, mint akkor, amikor te kijelentetted, hogy igenis megyünk. Hirtelen nagyon butusnak éreztem magam. Tényleg, eddig miért is tétlenkedtem?

A sirályok hangja a legjobb. Messze követ azután is, hogy rég elhagytad a partot. Lassan ringatóztunk az éjszakában. Fogalmam sincs mi járhatott a fejedben. Életemben először nem is akartam kitalálni. Sokkal szebb így.
Álmomban álmos lettem. Majdnem lecsukódott a szemem, és amikor észrevetted, kockás takarót hoztál nekem, hogy legalább ne fázzak. Leültél mellém, és együtt vizsgáltuk a horizontot. A kék ennyi árnyalatát sosem láttam egyszerre. Hátulról a világítótorony ütemes őrző fénye tűnt fel időszakonként. Teljesen lekötötte a figyelmem, és egy idő után már aludni se tudtam volna. Beszélgettünk, sokat, de már nem tudom miről. Csak arra emlékszem, hogy jó volt és rövid, pedig a valóságban órák telhettek el.

Milyen valóság? Álom volt, nem igazi. Nekem mégis az.

Álmomban repültünk.

És nem gépen. Hanem mi ketten, emberek, halandók, repültünk. Lehet nem is halandók voltunk már?
Ki tudja? Álom volt.

Egyenetlen alakzatokban követtük egymást. Sose tudtam, hogy hol vagyunk, de azt mondtad, lényegtelen, hiszen a magasban ez úgyse számít. Honnan tudtad ennyire biztosan? És én miért nem?

Egyszer csak  megpillantottam a hegytetőt, amit nem sikerült teljesen megmásznunk egy alvásra. Innen fentről káprázatosabb volt minden, mint ahogy a képzeletemben megmaradt. Vagy csak a perspektíva miatt lett ennyire varázslatos, hogy egy pillantás alatt éreztem az összes fűszál simogatását az arcomon, ahogy azt még sosem. Becsuktam a szemem, és zuhanóesésbe kezdtem. Nem ijedtél meg, szerintem tudtad, mit akarok, vagy csak te is a táj bűvkörébe kerültél. Mert zuhanni kezdtél velem.

Megéreztem, amikor a talaj egy karnyújtásnyira volt már csak tőlem, és megálltam. Lebegtem. Nem messze tőlem te is ugyanezt tetted. Nem tudtam nem nevetni, mert te is nevettél. Az agyam csak a te pillantásodat volt képes felfogni, minden mást kiszűrt. Gyorsan becsuktam a szemem, hogy ezzel a tökéletes érzéssel ébredjek, azzal, ahogy nevetsz, engem nézel, és én is téged.

Amikor kinyitottam a szemem, már nem álmodtam. A nap pont besütött, amikor felültem az ágyban. Lepecsételte az emlékedet, és távozott.