5. Névtelen

Szeretek összekucorodni a sarokban egy takaróval, és nem gondolni semmire.

Ilyenkor csak egy csésze teát viszek magammal, és hallgatom a lemezt, amit feltettem a lejátszóra. Még a kedvenc párnáimat is idekészítem, meg minden. Lekapcsolom a fényeket, de ígyis beszűrődik egy csomó az utcáról. A sarok, ahol ülök, tökéletes rálátást ad a városi látképre. Igaz, annyira nem vagyok magasan ahhoz képest, hogy mekkora épületek vannak még a környéken, de nekem ez elég.

Rápillantok az órámra. Fél kilenc. Talán még nincs túl késő, ha most elindulok. Télen nem szeretek kint császkálni a sötétben, még akkor sem, ha nem éjjeli időpontról van szó. Ha legalább láthatnám a csillagokat... Ez viszont lehetetlen egy ekkora nagyvárosban. Pedig az a legcsodálatosabb dolog a csillagrendszerekben, hogy innen a Földről is megfigyelhetőek, puszta szemmel. Feltéve persze, ha normális körülmények között élsz. Ha úgy élsz, ahogy azt kéne. És az nagyon nem itt van.

Sál, sapka, kesztyű. Mind megvan. De nem mert anyu mondta. Azért, mert fázok, és mert nem akarok megfázni. Szokatlanul hideg van mostanában errefele. Vagy csak én lettem érzékenyebb a hőingadozásokra, nem tudom. De tény, hogy egy darab kötött anyag felmelegít. Kívül, pontosabban. Belül nem.
Pedig arra lenne szükségem.

Szeretem ezt az utcát, amin most lépkedek, vagy csak nagyon hozzámnőtt az itt töltött idő alatt. Akárhogy is legyen, az enyém, pedig valójában a város tulajdona, senki sem birtokolhatja úgy igazán, de olyan, mintha egy darabka lenne az életemből. Úgy érzem, hogy engem jellemez, annak ellenére, hogy annyira nem is hasonlítunk, még szimbolikusan sem. Az utca sohase fogja tudni, hogy én ki vagyok, ki voltam, de nekem az életem egy darabja.

Miközben ezeken gondolkodom, figyelem a járókelőket. Arra próbálok  ráönni, hogy milyen lehet az életük. Vajon mit gondolnak rólam, mint epizodikus szereplőről az ő kis színdarabjukban. Egyesek szeretik azt képzelni, hogy kasszasiker az életük, mások egy off-off-off-off-off-broadwaynek tekintik magukat. De a legtöbbször mindenki téved. Ezért van az, hogy én egyáltalán nem is keresem már az ilyesmire utaló jeleket a saját sztorimból. Sosem tudhatod, hogy mikor változik át a kedvenc karaktered egy mellékszereplővé, vagy éppen ő lesz a főgonosz. De a kedvencem mégis az, amikor egy háttérben megbúvó akárkiből a társad lesz. Annál elképesztőbb dolog nincs.
Amúgy meg úgyis a végszókor válik egyértelművé, hogy ki mit vállalt el a darabodból. És azt kivárom türelemmel. Addig is próbálok a legjobb mellék- és epizódszereplő lenni. Mert társnak lenni, akárkinek is, még nem voltam alkalmas. Nem én döntöttem így. Van, hogy a főszereplő dob ki téged. És ez így van rendjén. Mindenkinek megvan a joga a saját sztorijához.